Pincekórház 1956

A Markó utcai Mentőpalota pincerendszerében kezdte meg működését 1956. október 24-én, a forradalom másnapján a mentődolgozók által „Pincekórháznak” elkeresztelt különleges szükségkórház. Életre hívását az indokolta, hogy 1956 őszén, az órák alatt kibontakozó fegyveres összecsapások idején az Országos Mentőszolgálat szinte háborús körülmények közé került. Néhány óra leforgása alatt a sérültek tömegét kellett ellátni, és a továbbiakban számítani lehetett a harcok eszkalálódására és a sérültek számának emelkedésére. 

A helyzet súlyosságára való tekintettel a budapesti mentést személyesen Dr. Orovecz Béla, az OMSZ alapító főigazgatója irányította.Október 24-e reggelén – az éjszakai harcok láttán – elrendelte a Markó utcai légoltalmi pincerendszer üzembe helyezését és a várható sérültek tömeges ellátásához szükséges egészségügyi felszerelések beszerzését. A mindössze nyolc éve alapított Országos Mentőszolgálat 1956-ban ismét felelevenítette azt a második világháborús gyakorlatot, amelynek során a főváros ostromakor a Markó utcai épület pincéjében fogadták és látták el a környék sérültjeit. A több mint tíz évig használaton kívüli légópince helyiségeit most újra segélykórháznak rendezték be. Ismét itt helyezték el a sérülteket, és – mentőorvosok irányításával – végezték a betegellátást. Külön blokkban még műtőt is kialakítottak, ahol a legsürgősebb, gyakran életveszélyes esetekben azonnali beavatkozásokat végezhettek. A kórház elindítását megkönnyítette a főigazgató második világháborús légoltalmi tapasztalata.

Látva a harcok elhúzódását, az Egészségügyi Minisztérium a tartós betegellátás kívánalmainak megfelelően nagyobb egészségügyi szállítmányt utalt ki a mentőknek. A Fővárosi Autóbuszüzem önkéntes sofőrjei is felsorakoztak a mentésben segíteni akarók táborába: matracokat, kötszereket és gyógyszereket szállították autóbuszaikon a Pincekórházba. A Mentőszolgálat később több ízben is „csatasorba” állította a Fővárosi Autóbuszüzem buszait és dolgozóit: a legsúlyosabb harcok és tömegbe lövetések idején ők is segítettek a mentésben és a betegek szállításában. Ezekben a napokban így sok súlyos sérült életét sikerült megmenteni.

A mentők hozzáállását mindvégig pártatlan segítségnyújtás jellemezte. A Pincekórház orvosai a szabadságharcosok és járókelők mellett sérült szovjet katonákat is befogadtak, gyógykezeltek és operáltak. A harcokban feladatteljesítés közben mentődolgozók is megsérültek, sőt emberéletek is estek áldozatul. Szolgálatteljesítés közben halt hősi halált Rónafalvi Ödön mentőorvossegéd és Kecskés Sándor mentőápoló. A folyamatosan duzzadó beteglétszám és a helyszűke miatt a Pincekórház betegeit időről időre továbbszállították a különböző kórházakba. Október utolsó napjaiban – november elején kezdődtek azok a tárgyalások a Mentőszolgálat főigazgatója, Orovecz Béla és a Budapest VI. ker. Szobi utcai – akkor szemészeti – kórház főorvosa, Dr. Constantinovits Milán között, melynek eredménye végül a Pincekórház kiürítése és átköltöztetése lett.

A mentők átvehették az épületet, s így kialakult kórházuk, a „Mentőkórház”, mely Magyarországon a sürgősségi betegellátás csírája lett.

*

A Pincekórház emlékét ma is őrizzük, hiszen olyan emberi helytállásról, összefogásról tanúskodott rövid élete, amelyhez foghatót igen ritka pillanatokban produkál a történelem. E helyen, az Országos Mentőszolgálat Kresz Géza Mentőmúzeumának kiállítóhelyén tisztelgünk az áldozatok, az ellátott betegek és a Pincekórház minden egyes önfeláldozó dolgozója előtt!

(Debrődi Gábor)